CSAK ÜLÖK CSENDBEN

 
Ki megyek a tenger partra
Hol majd csend vesz körbe,
Leülök egy nagy köre,
Fent a magas szikláknak tövébe.
Hallgatom a tengernek zúgását,
S a képzeletem, sok fele jár.
Oly szép minden,
S az égen fehér sirályok szállnak,
Képzeletbe, én is elrepülök hozzád.
Bekopogok házad ajtaján
S te boldogan ölelsz át.
Oly régen elmentél már
És én úgy vágyom rád,
Csak a képzeletben találok rád.
Miért hagytál el?  Ma sem értem.
Lehoztam volna az égről
Az összes csillagot néked.
Úgy szeretlek,  most fájj a szívem
Soha nem láthatlak többet, én ezt  érzem.
Csak ülök bánatosan
S gondolatom szárnyakra kap,
Mennék, röpülnék de nem tudom hova.
Hisz téged már elveszíttettelek,
És nem láthatlak soha.
    Írta Csilla 
 

 

 ÉDESANYÁM NEKED.
Kedves édesanyám,c sak fényképedet nézem,
Te voltál a legszebb asszony ,az egész földkerekségen.
Köszönöm neked az egész életem, boldog vagyok, mert
Te voltál nekem.
Tanítottál, becézgettél, s mindent megadtál nekem,
Hogy e világba rendes ember legyek.
Most búcsúzni jöttem hozzád, a fényképedre hull a könnyem.
El kell mennem nem sokára, úgy fájj a szívem,
El hagyom e világot, hol oly boldog voltam,
Itt hagyom a barátokat kik kedvesek nekem.
De a   legkedvesebb szívemnek, mindig is te voltál.
Istennek meg köszönöm, hogy te életet adtál.
Szavakkal nem lehet ki fejezni, amit most érzek,
Fájdalomtól  szinte meg szakad a szívem.
Ha a más világon találkozom veled,
Meg láthatom újra mosolygós szemedet.
Átölellek úgy, mint régen, 
Megcsókolom a kezedet, százszor is néked.
                        Írta csilla  

 

 

 

 KÉRLEK!
Istenem! Adj nekem valami ujjat
Mert ez az élet,oly fájdalmas,
El megyek egy templomba,
Hogy el mondjam a bánatom,
Istenem! Csak hozzád imádkozom.
Oly nagy a fájdalom,mit szívemben hordok,
De nincs kinek elmondanom.
A szavak már, nem segítenek,
Csak az igaz hitek.
És csak bízni benned, egy életen át,
Hozzád fűzni minden imát.
Reggel és este könyörgöm én néked,
Segítsd meg ártatlan lelkemet.
Ne hagyd hogy egy napon  mély folyóba lökjem.
Enyhítsd a fájdalmakat,
A gonosz,ne sújtsa még jobban azokat.
Légy mellettem majd végső utamon,
Én mindig hozzád fohászkodom.
             Írta Csilla.

   EL VESZTÉL.
Dicső éneket zeng e zsoltár,
Rólad szól,ki meny és föld között jár.
A nemzedék,ki vakon jár e földön,
Szemeik olyan mint egy vastag függöny.
Nem hinni isten szavának,hinni inkább,
A sátán,ellentmondó szavának.
Csalárd hazug szavaival,
Isten ellen fordítja az egész világot,
De eljő majd a végítélet,
Hol Krisztus lesz a bíró, ki ítélkezz,
Most még káosz uralja a világot,
Mert a sátán szabad kezet kapott.
Törekedj arra, hogy mindig isten szavát kövesd
S akkor ö meg ment téged.
Ha el jő az ezer esztendő,
Pusztul a föld, s ami rajta nő,
Csak kietlen  síkság,
Hol nem jár már a madár se már.
A sátán egyedül bolyong
A kietlen világban, nem üdvözül
Romlott vér az ereibe,
Nem javul ö meg soha sem,
Tárd ki a szíved a fény felé,
Mert ha nem,akkor elvesztél.
         Írta csilla.
 

   FÁJDALOM S SZERELEM.
Ahogy a szemedbe néztem,
Tudtam hogy velem maradsz örökre.
A nap csalogatóan mosolygott ránk,
S mi boldogok voltunk,egymás karján.
Tested mikor éjjelent a testemhez ért,
Karod a karommal reggel át ölelve ért,
Boldogság,s szerelem mit adtál nekem,
Ámor nyilát át döfted szívemen,
Esténként,csak némán néztük a csillagos eget,
Le hoztam volna érted,mindegyiket.
Egy napon egy tündéri angyalka jötte el hozzánk
Csillogó szemei,úgy ragyogván.
Bearanyozta az életem,
Mint sok apró gyémánt az égen.
Minden nap mosolyt csalt arcomra,
S ezt az érzést, soha oda nem adtam volna.
Én olyan boldog voltam,és este ha betakartam,
Láttam e gyermek,ártatlan tisztaságát,
Mert ö még álmába is,angyalok közt járt.
Arca olyan volt  mint egy piros rózsa,
Még álmába is mosolygott,
És én minden nap,meg köszöntem istennek,
Hogy nekem adta öt.
De egy napon,fekete felhők gyülekeztek az égen,
Villámcsapások közepette,
Egy bele csapódott mélyen a szívembe,
Már nem érdekelt a szó,már nem érdekelt semmi,
El bújtam volna a világ elöl,hogy ne találjon rám senki.
Sírt a lelkem s úgy fájt a szívem,
Ezer rózsa tüskéje szúrt meg engem.
Szerelem!  Te átkozott szerelem!
Csak gyötröd minden részem,
És miért csalogatod úgy a szívem?
Már a napjaim  egyhangúan  telnek,
Csak a kis pici lányom,add nekem boldog percet.
Vigyázok rá,s óvom a széltől,
Mert e angyalka maradt nekem,
Ebből a nagy szerelemből.
S mikor látom minden nap, mosolygós arcát
Felvidítja a szívem,bár a sebek mardossák.
Ezek a sebek,soha nem gyógyulnak be,
Csak ha eljön hozzám,
Újra az igaz szerelem.
   Írta Csilla.
 

 
   RONGYOSAN AZ UTCÁN
Szakadt rongyos ruhám,
Lábam  a cipőből ki kandikál.
Csak ténfergek az utcán
  az éhségtől, alig látok már.
Nyújtom a kezem, de rám sem  figyelnek
Mondanám, Segíts! de nincs kinek.
Az élet kegyetlen, és én utcára kerültem,
Nem tehetek róla  higgyétek el  nekem.
Mindig becsületesen éltem az életem,
De a gonosz betört hozzám, s vége lett.
Hittem a mézes mázos szavaknak,
És a szerelmem, senkiért oda nem adtam volna.
Hogy így jártam, mert hinni mertem,
Ezért utcára kerültem.
Kérlek emberek, SEGÍTSETEK! nekem
Nyújtsatok egy pár forintot,ne keljen éhen vesznem.
Átfáztam,s beteg vagyok,nincs hova lehajtsam a fejem.
Kérlek bennetek, nézzetek rám,ne fordítsatok hátat nekem.
Az élet kegyetlen volt hozzám,de ígérem továbbra is jó leszek,
A jó szívem megőrzöm,és becsületesen élek.
Segítsetek nekem, hogy ne tűnjek el végleg
           Írta Csilla  

 

 HANGTALAN.
Egy elme mely gondolkodni már nem akar,
Csak a szív mely még bánatot takar
Beszél az életről, de csak álmaimban elmélyül
Szemrebbenés nélkül,gondtalan az életről.
Csak a hangtalan szavak,mik áradnak felé,
Miért nem ért meg az elme?
S szív csak hangtalanul sír.
Már nincsen ami  kinyíljon az élet felé,
Már nincs ami mondja,hogy az élet szép.
Jár kell csak agyadba a csend moraja,
Elcsitul minden haragja.
Szárnyalna magas ég felé,
Röpülni szárny- szeget.
S ha vihar dúl szívedben,az végleg elcsitul,
Az agy meg nyíl s a szó kirepül,hangtalanul.
                 Írta  csilla   

 

  

 FAGYOS REGGEL.
A kendő alól csak a szeme látszott ki,
Rongyos takaróját jól összehúzta,
Mert a hideg a testét átjárta.
Megtört tekintete álmos és fáradt,
Ahogy ül a járda szélen, megtörve s megalázva
A hangja az est csendjébe költözött,
Bánatos szívvel az éhségtől dühöngött.
Az élet oly kegyetlen,
Még egy kutyát sem dobnak ki
E dermesztő hidegbe.
A hideg éjszakába nézni a csillagos eget,
Hozzájuk szólni,   várni a választ,
De nem érkezik meg.
Álmodni jó meleg szobáról,
Meleg takaróról  és terített asztalról.
Oly ti csillagok!  oly nehezen megy az óra mutató!
A halál félelem, mi szeme előtt lebeg
Köd és fagy,mi az arcán összekevered.
Meg húzva még egyszer az üveget,
De a bo már csak üveg alján szendereg.
Nincs ami  fűtse testét,
És úgy érzi  minden el veszett.
Csak néz előre hideg tekintettel,
A gondolat is meg fagyot már a fejébe.
                 Írta Csilla
 

 

  Gondolatok.
Egy élet mely vezet valahova,
Szomorúság és jó összegabalyodva,
Természet csodái,vágyaink s álmaink,
Hullámzó habjai ringatnak folyóin,
Sírás és fájdalom,
Csak szorítja a szíveket,
Szúr s sebeket, ejt,
S a külső,nem mindent rejt el,
Az arcon,látszik a fájdalom fénye,
De annak is egyszer,elhalványul lát képe.
A sok elrejtet szavak,és kinek mondanám?
Lehet hogy nem ért meg senki?
A bánatomat csak egy valaki értheti meg,
Az pedig isten, fent a magas kék égben.
Minden reggeli ébredés, egy új élet számunkra.
Mert soha nem tudjuk, milyen új reményeket hozhat.
A szívben a szeretet,  sok mindenen átsegít,
És ha fájj is valami,
Azt kifelé sose hintsd.
Keresd meg ki mosolyt csal arcodra,
Mert életednek,az lehet a legjobb barátja,
Szívedben rejtsd el jól az érzéseket,
S csak annak hozd elő,aki meg érdemli  ezt.
             Írta csilla

 

 

  HARANGSZÓ.
A templom harangja halkan szól,
Eltávozott valaki,az élők sorából.
Volt egy élete,melyet isten kezébe tette,
Most csak fekszik csendesen,
Már szeme sem rebben,
Elhagyta e zajos világot,
S az elmúlt ifjúságot,
Testet már befonta a fagyos dér,
Ö egy sírban megpihenni tér,
A varjú már feje fölött károg,
S jelzi a nagy szomorúságot.
Földnek agyagos talajába
Hol már a napvilágot nem láthatja,
Elindul egy hosszú útra,
Hol angyalok kísérik végső útjára.
Ott béke honol és nyugalom,
Hol virág van az utakon
Még távolból hallja a sírást,
Kik gyászolják  utolsó útján,
De neki most menni kell,
A harangszó,kondulása jelzi ezt.
       Írta  Csilla
 

 

   MEGBOCSÁTÁS.
Porból lettünk  s porrá leszünk,
Amit vétkezünk, azt isten megbocsátja nekünk,
Nézz mélyen a  szívedbe
Vajon mi lakozik benne?
Soha ne bánts meg másokat,
Mert isten nem szereti a rosszakat
Ne döfj senki szívébe tört,
Mert az nagyon fájhat neki.
Aki nem bánt téged, azt te se bántsd,
Imádkozz, és isten mindent megbocsát.
Nem én vagyok  ki ítélkezik feletted,
A válaszokat mindig  szívedbe keresd.
Bízz és higgy istenbe,
Mert aki megbocsát, azt csak ö teheti meg.
Imádkozz reggel és este,
Megbocsátást csak így nyersz tőle.
                   Írta Csilla.    

LASSAN.
Egy fájdalom, mi úrrá lett most rajtam,
Nem értem miért?  De hatalmasat dobban.
Szívemnek lüktetése,az agyam mozgása,
Szavak összekeveredése nincs aki, ki bogozza.

Miért fáj az élet?  Miért fáj a szó?
Nincs benne más, csak csupa - csupa ellentmondás.
Minden fáj, szúr és lázban ég,
Hadakozás, hol kardok csapnak.

S ha egy kard hegye betalál szívembe,
Annak egy béke poraira lesz a vége
Kikerülni az érzéseket, nem lehet,
Bár harcolsz, de mégis engedsz.

S mikor egy rózsaszál,el kezd hervadni,
Szívem lüktetése úgy fog apadni,
Csendesen veri majd a dobokat,dob dob,
Míg lassan majd meg áll,  a sóhaj is elszáll.
                          Írta Csilla
  2011,03.02.

   

 

    LEVÉL ANYUKÁMNAK.
Oly régen eljöttem már tőled,
Más országba kerestem a szép szerelmet.
Bejártam sok helyet,
De a szerelem mindig elment mellettem.
Én minden embert úgy szeretek,
Ők miért nem szeretnek engem?
És miért nem lehetek boldog az életemben?
Mit vétettem a jó istennek?
Miért nem adja meg nekem?
Drága anyukám!!
Nem akartam panaszkodni,de ez úgy fáj.
Mikor látom az embereket,egymás karjába csókolózván,
Az élet oly gonosz hozzám,
A jót s szépet,elveszi tőlem egyaránt.
Talán az élet múlásával egyszer,
Eldalolja majd egy kis madár,
Ennyi volt az életed,itt vége már.
S akkor majd drága anyukám,
Sokat gondolj majd rám,
Hogy volt egy lány,
Ki szerelemet soha nem talált.
S ha hallod hogy dalolgat a fán egy kismadár,
Küld el nékem vele a szereteted,
Mert az mindig reményt ad.
    Írta Csilla.

 

 

Nézem a falon
Ezeréves fényképem,
Ki rám néz,
Ez voltam én régen.

Délceg ifjúságom
Fekete dús hajam.
Ki hullott már régen,
Ősz ami megmaradt.

Fotelomba csak,
Napestig ücsörgök,
Nézem a tájat,
S a madarak, ahogy szállnak.

S akkor már nincs szó,
Mi ajkamat elhagyná,
Mert az agy  régen,
Eltompult már.

Csak szememmel látok még.
Igaz azt is homály fedi rég,
De szívemmel még érzem,
Mi jó lehetne,
Ha minden olyan lenne, mint régen.
           Írta Csilla.

 

 

   PESTIS.
Egy falu, melyből ki halt az élet
Pusztulás és pestis, mely velük végez
Síró jajgató emberek,mondák Segíts!!
De szavukat nem hallja senki,
Ha a fák átéreznék fájdalmukat,
Ők is a föld alá bújnának.
Mert gyötrő e kin, köd és pára, mi fel szála,
Dög felhő mi bejárja a falut mára.
A sebeket ki nyaldosva,csitítaná,
A fájdalom annál jobban ki állt.
A pusztulás, mi elérte szívüket,
Egyre jobban végez mindenkivel,
Az eltorzult arcoknak,tűzpiros lángja,
Mint halottnak a csók,csak kába,
Füst és hamu, mert ég a falu.
Csak fut a száguldó széllel,
A pestis végez mindenkivel. 
    Írta csilla

 

 

 

 

   PILLANAT.
Számomra a napok egy hangúan telnek,
Végzem a munkám,s rohannak a percek.
S ha tükörbe nézek, már nem látom ifjúságom,
Lassan meg jelennek, arcomon a ráncok.
Egyszer mindenki felett eljár az idő,
És rá kell jönnünk, elmúlik az életünk,
de a szívünkben az ifjúság,mindig ott marad,
Lüktetése, örök tavaszt mutat.
Már nem nézek a múltba,és nem keresek semmit,
Élem  az életem, mi még hátra maradt nékem,
Változtatni már semmin nem lehet,
EL kell fogadni  így az életet,
Hisz minden perc az életünkről, szól
Gondolkodni arról,  már mire való.
Vágyak és álmok, mik meg maradnak nekem,
Egy boldogságos pillanat, minden utolsó percem.
              Írta Csilla.

 

 SEBET EJT.
MOND, miért van hogy bánt a szó?
Miért fáj a szív, ha nem pendül a vonó?
Sír a lelkünk és oly szomorú,
Mint a fának, ha nem nyílik rajta bimbó.
Csak várni valakire, talán már nem jön sohase.
A ki nem mondott szavak, elrejtett érzések,
S a vágyak mik röpítenek tovább,
Szárnyra kapnak, a világot be járják.
Mond?  Miért kell naponta a fájdalom?
És miért nem nyílik rózsa mindig az utakon?
Csak a tövise marad, szúr, és sebet ejt,
Várni az éjszakát,  mely álmokat rejt.
Csak egy reggeli ébredés,mi új reményeket hozhat,
De lehet hogy tövise még nagyobbat szúrhat.
Már nem kérdem hol és miért!
Mert a hiányérzet, szívemhez ért.
S ha nyílik a rózsa de  nem jön a szó,
E reggeli ébredés, mire való?
   Írta Csilla
 

 

 

 

 TÁVOL,
Távol az otthonomtól
Távol a szülő városomtól
El sodort az élet, messze földön élek.
Napnak sugara melegíti arcom
Szél játéka simogatja bőröm,
A levegő tisztaságának hiánya
Nem lehet összehasonlítani
Egy  falusi levegő tisztaságával.
Autóknak száguldó rohanása
A balesetek hangos robbanása,
Füst-por- szemét, mi fel száll a levegőbe
Milliónyi ember lélegzi ezt be.
A boltok melyek árukat kínálják
Temérdek embernek, nincs pénze rá.
A szegénység ott ül a a nyakukon,
Lerázni nem könnyű dolog.
Mit az élet add, elfogadják,
Néha lázadnak, de mégis elfogadják.
Köztük vagyok én is,
Távol az otthonomtól, s a város meg bénít.
                 Írta Csilla 

 

 

 

TEMPLOMBA.
Ma bementem egy templomba,
Imádkoztam néked,
Adj nekem erőt s egészséget.
Tudom hogy te vagy az egyetlen a világon,
Ki ezt meg tudja adni nekem.
Nem kérek gazdagságot, és nem kérek fényűző életet,
Csak annyit, hogy napjaimban még élhessek.
A szenvedéseket és fájdalmat, elviselem én,
De a betegséggel nem birok én.
Tudom hogy te szeretsz engem,
Sok fájdalmat és szenvedést, el viseltél értem.
Kérlek,  maradj mellettem  míg élek
Vigyázz reám,  s vigyél el magadhoz,
Ha elmúlik az életem.
      Írta Csilla

 

 
   EGYEDÜL.
Szobád falai már nem mondanak semmit,
Csak ülsz egy karos székben,  nézed a semmit,
Gondolatod száz fele jár
Hova tűnt a régi szép nyár.
Vele együtt eltűnt az ifjúság,
Tűnő emlék már, régen messze jár.
Elmenni, ugyan minek?
Maradni, ugyan kinek?
Egyedül maradt, mi körbe vesz,
Az már csak a magány.
A barátok már régen elhagytak,
Kik egykor veled ünnepeltek
Nem maradt már neked  csak egy kép
Melyen új barátokat szerezhetsz,
íme!  Rátaláltál egyre,
Ki szürke napjaidba, fényt visz életedbe.
E remény adja napjaidba  a vigaszt
S nézem minden nap a választ.
Nem lesz többé üres a te szíved,
Mert gondolatba, mindig be térek hozzád,
S ha a soraimat olvasod, mindig tudni fogod
Hogy ott vagyok.
Rád nézek majd  két csillogó szememmel
S elhintem majd szívedet, sok- sok szeretettel.
E pár sort is csak neked írtam,
Hogy nyújtson vigaszt napjaidban
                   Írta Csilla  

 

 

 

 

Úgy SIR.
Úgy sír e muzsika hangja,
csak húzza a cigány,
Sírni volna jó,
De a könnyek nem segítenek,
Bár a lelkem  szívem úgy zokog,
Tengerré változna a könnyem,
Húzd csak cigány, játszd el a nótám,
Sírjon a hegedűn  minden vonó húzás.
Gyenge a lélek, s gyenge a szív,
Hegedűd hangja, ezen már nem segít.
Húzd el hát  mily nagy a bánatom,
Sírjon a hegedűd,  sírjon a fájdalom.
S ha majd elér a reggel
Fejem asztalra hajtom,
S álomba viszem  a szomorúságom.
       Írta Csilla   

 

 

 

TŰZZ FORRÓ.
Csak nézem mosolygós ajkadat
Tűzet fakasztó,  piros pozsgás arcodat
Fel hevíti  eget és földet,
Napnál sem lehet nagyobb ék köve.

Lándzsákat dobál, szívét sebzi már
Kiált az ég felé,  de hangja is elszállt.
Kapaszkodna föl a magasba
De lecsúszik a föld porába.

Csak ég és lángol,
Kiáltana,  Emelj föl!
De torkán tövis nő
És oly égető.

De mosolyog, mert mit tehetne
Ágyba döntötte a tűzz melege,
S hiába harcol már,
Széllel szemben nincs tovább.
      Írta Csilla. 

 

Oldal: szomoru versek 8
VERSEK MINDENKINEK , Ferenczi Csilla VERSEI . ÉS SOK MÁS DÍSZITÖ ELEM - © 2008 - 2024 - csilla-versei.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat